Letészem a lantot

Arany János: Letészem a lantot

Arany Jánosnak ez az ódai, elégikus hangvételű verse, 1850-ben íródott, Arany ekkor Geszten nevelő → „száműzetés” a szabadságharc után. Már a vers címe lemondó szomorúságot áraszt, és a címben megjelenik a költészet szimbóluma is: a lant.

Az első és az utolsó versszakok a keretversszakok. Minden versszak végén refrénnel erősíti szomorúságát, amiben azt magyarázza, hogy eltűnt az életkedve. A második, harmadik, negyedik és ötödik versszakokban a múlt időt idézi, ami értékekben gazdag volt barátja, Petőfi mellett. A hatodik versszakban már a jelen szomorúságát veszi tudomásul, amiből már hiányzik minden pozitív érték. A hetedik versszak refrénében már véglegesen eltűnt a lelke ifjúsága, ami most már nincs többé → befejezettséget, reménytelenséget támaszt.

A magyarokhoz 2.

Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz 2.

Berzsenyi ódája 1807-ben íródott egy alkalmi versként, a Napóleon elleni háborúra lelkesít. A vers témája a világszabadság. Az Európát meghódító francia császár már Magyarország határaihoz közel volt, így az uralkodó Budán („őseid várában”) tartott országgyűlést, ahol próbálta a magyar nemeseket is harcba hívni az ország megvédésére. A szabadságát és az ősi alkotmányt féltő nemesség most a császár mellé állt, vállalta a harcot. Berzsenyi erre a harcra lelkesítette a magyarságot. Az vers első részét a világ egészét átfogó hatalmas forrongás, a háborúskodás, a viszály képei uralják. A természet vad erőinek képével ábrázolja a költő a veszély nagyságát. A második részben az erre adott válasz következik. Most szükséges a „bölcs tanács”, ezért említi a kiemelkedő tehetségű római császárt. Az igazi „ódai magaslatra” az utolsó két szakaszban ér el a mű. Ezekben a sorokban csak úgy általánosan szól a nemzethez a költő.

A Reményhez

Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez

Csokonai halála előtt két évvel írta a verset szerelméhez Vajda Júliához. A költemény műfaja elégia, és a megszemélyesített Reményhez szól. A vers egésze egy allegória, melyen belül egy másik, a kert allegória található. A Remény-allegória keretként fogja közre a kert-allegóriát. A mű egy nagy ellentétre épül: az első versszakban a Remény áldásai, a második versszakban a tavaszi kert képei jelennek meg, majd ezek a harmadik versszakban eltűnnek, s végül a negyedik versszakban a Remény is elhagyja a költőt. A második és harmadik versszak kert-képei a tavaszba, illetve a télbe illeszti a szerelem érzésének kifejezését. Ebben a két szakaszban a költő a múlt időt használja a befejezettség kifejezésére. Az első és az utolsó részben pedig jelen időben ír, jelezve mostani állapotát. A negyedik versszakban a két allegória összeér; a kétségbeesés és a kietlen természet együtt van jelen. Az utolsó négy sorban bölcsen tudomásul veszi a szerelmének elvesztését. Ugyanakkor a dallamos, játékos szavak egyfajta emelkedettséget sugároznak. Rímes időmértékes verselésű; keresztrímes, trocheusi sorok váltják egymást.

Szeptember végén

Petőfi Sándor: Szeptember végén

Petőfi ezt az elégiát 1847 szeptemberében írta Koltón. Szendrey Júliával nászúton voltak, a versét mégis tele szomorúsággal írta, de kifejezi benne a szerelmet is → szerelmi vallomást hallunk benne.

Az első versszak a múló időről szól; saját magát a természettel teszi egyenlővé. A versszakban a még és a már erős ellentétbe van állítva. A második és a harmadik versszak a szerelemről szól. A második versszakban kérdéseket intéz Júliához: Vajon a jelen boldogsága meddig fog tartani? Az is múlandó? A harmadik versszakban elmondja Júliának, hogy az ő szerelme örökké fog tartani, még a síron túl is szeretni fogja („Még akkor is, ott is, örökre szeret!”). Petőfiné Szendrey Júlia a versnek nem csak az ihletője, hanem a beteljesítője is. A vers rímes időmértékes verselésű; keresztrímes sorok váltják egymást. Uralkodó verslába az anapestus.

Rongyos vitézek

Petőfi Sándor: Rongyos vitézek

Petőfinek a Rongyos vitézek című ars poeticája, 1847 áprilisában íródott Pesten, a táborban. Ebben a versben a rongyos vitézeket a versek jelentik.

Az ötödik versszakban írja le, hogy milyennek kéne lennie a versnek: nem díszesnek, nem csillogónak, hanem néphez szóló üzenete kellene lennie. A műben megfogalmazza, hogy nem a kard és az ágyú harca folyik, hanem eszmék küzdenek. Petőfi is kiáll a csatamezőre, de ő a verseivel csatázik és mégis, néha többet ér a buzdítás mint akárhány katona!

Nemzeti dal

Petőfi Sándor: Nemzeti dal

Petőfi a Nemzeti dalt 1848. március 13-án írta Pesten, amit utána sok helyen toborzóként olvasott fel. Ez a hazafias dal szónoklatként íródott → a magyar nép érzéseit fogalmazza meg: az önbecsülést, a szabadságvágyat, a tennivalókat.

Már az első versszakban megszólítja a népet („Talpra magyar, hí a haza!”); és kérdést intéz hozzájuk („Rabok legyünk, vagy szabadok?”). A második versszakban választ, magyarázatot ad a hallgatóságnak („Rabok voltunk mostanáig, kárhozottak ősapáink”). A negyedik versszakban már harcba hív mindenkit („Ide veled régi kardunk!”), hogy levessük a láncot és kardot ragadjunk. Az ötödik versszakban választ ad, hogy milyen lesz majd („A magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez; mit rákentek a százasok, lemossuk a gyalázatot!”). A hatodik versszakban már a jövő képét hozza föl, hogy hősként fogják azokat tisztelni, akik föláldozzák magukat a hazáért.